Rántott hús, fasírt — elmenetre. Vájling, nem is egy: sok, zsírosak, ragacsosak, halmozódnak. Gyöngyösi ízek, húzzák magukkal a petri kertek alját, a Jósva partját, a vilmányi barackfák árnyékát. A mindig-gyöngyöző húsleves illata leng. Régi és újabb történetek ezek az ízek, régi és újabb generációk, hagyományos és modern hozzávalók, népeink szokásainak keveredése. Karácsony, diplomaosztó, kis családi délután, kanadai tavasz, édesek, sósak. „A szemétől a szájig, valami sós folyik és ő csak birkózik az ízzel...”. Örömben, szomorúságban. Így élünk már — ezt esszük már Európában, Amerikában, Ázsiában.

Asszonyaink konyhái: életünket formáló műhelyek. A piliscsévi erdő szele, báránytorta! A vörösvári ablakból kinézni a fenyőfára. És sosem felejtjük (talán a fiatalabbak sem), hogy a régi Agárdiban a konyha és a nappali között volt egy ablak: mennyi mindent kaptunk abból az ablakból is, és kapunk ma is a képzeletbeli ablakokból. És milyen szerencsések vagyunk, hogy az életünk tele van ilyen ablakokkal, ahonnan ennyi minden a miénk lesz — és ahol majd továbbadhatunk mindebből valamit.

Balázs, 2017